5.fejezet

Sokáig nem tudtam megállapítani, milyen színűek is Alibaba szemei. Aztán meguntam a találgatást, lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem a színeket. 

Szeretem az ő szemét, mert mindig reménykedik, és mindig ragyog. Kivételes eset, ha nem. 

Edem meg a szívét, ha elpirul.
-
Marga és Titusz belesettenkedett a fejezetbe, és a szívembe is. 

________________________________________________________________

Titusz & Marga

5.

- Mor-san! Talán ellene vagy, hogy szerény jómagammal mutatkozz? - nézett rám Alibaba szórakozottan. Szinbád királyhoz igyekeztünk. Történetesen a leghosszabb oda vezető úton át.
- Ami azt illeti, igen. - válaszoltam tettetett komolysággal. De azért titkon reménykedtem, nem sértődik meg. Kapott ő már ennél rosszabbakat is a fejéhez.
- Ezzel most megsértettél, Morgiana. Nem szólok többet hozzád. - jelentette ki, és karba tett kezével elfordult tőlem. Akárcsak egy durcás kis gyermek.
Eleinte nem aggódtam, csupán bocsánatkéréssel próbálkoztam.
- Hé, Alibaba... Bocsánat... Nem gondoltam komolyan. - somolyogtam, ellenben sehogy sem óhajtott megszólalni, illetőleg felém fordítani tekintetét. Egy ideig mondogattam a nevét, de úgy nézett ki, magamnak beszéltem.
Az ilyen helyzetekkel nem tudok mit kezdeni. Nem vagyok egy emberi kapcsolat szakértő, meg kell hagyni. Fél életemben csak a rabszolga-gazdája kapcsolat létezett számomra, ami esetemben semmit sem segített.
- Sajnálom! - El akartam érni a szemeit, belenézni azokba. Örökké mosolyogtak, de most olyan érzésem volt, szünetet hagytak. Megfogtam hát az arcát végső kétségbeesésembe két kezemmel. Nem veszíthetem el egy értékes barátomat, semmiképp. Ha szép szóval nem megy, erővel menni fog. Magam felé fordítottam, és belenéztem a szemébe.
- Őszintén. Sajnálom. Kérlek. Bocsáss. Meg. - mondtam tagoltan, jól érthetően.  Nem engedtem el, azért is, mert a szemébe kellett néznem, azért is, mert szégyen teljes módon jól esett az arcát tenyeremben tartani.
Éreztem az apró, egyébként láthatatlan borostákat állán, az ujjaim vége pedig selymesebb bőrt nem tapintott, mint az ő orcája. Egész közel kerültünk egymáshoz, ennek hála pontosan meg tudtam figyelni a szemeit. Most arany színben pompáztak és apró barna csíkok húzódtak benne. Máskor pedig egész vörösben, mély barnában ég a szeme. Az orrunk majdhogynem összeért, egy arasz távolság sem volt köztük.
Tökéletesen végig követhettem, ahogy eddig, - a tűző nap ellenére is - egész fehér bőrszíne kicsit kipirulttá válik.
Sosem tudom meg, mi járt akkor a fejében.
De nem is foglalkoztam vele, inkább örömmel fogadtam abban a pillanatban a lágy szellőt. Nem is a hűsítő hatása miatt, hanem mert a kézfejemhez fújta szőke, különleges tincseit.
Selymesek voltak, akár a selyemhernyó segítségével készített kelmék.
Kicsit elmerengtem, milyen lehet vajon végig húzni ujjaimat a haján.
Vajon megengedheti magának a hajmosást, vagy mi a titka?
- Jól van, ha ennyire szeretnéd, megbocsáthatok. Csak kérlek, engedj el. - Elvettem a mancsaimat. - Igazából csak ki akartam próbálni, hogyan reagálsz egy ilyen helyzetben. - mosolygott rám, immáron gondolatait elrendezve, fesztelenül. Emberségből jeles, mondhatom! - Az út felé fordult, amerre mentünk ezidáig. - Eljutunk mi valaha Szinbádhoz?
 Biztos vagyok benne, hogy a király nem haragudna meg egy kis késésért. - Van elég dolga neki.
- Ó, igen? - fordult felém, de nem engem, hanem valamit mögöttem figyelt. Aztán, akárcsak eszébe jutott volna valami, feleszmélt. - Oh, tényleg! - csípte meg, és óvatosan húzott egyet orcámon, amit én csak hörcsögzacskónak nevezek. Amikor eszek, nyammogás közben sokak szerint hasonlítok egy hörcsögre.
Kis sértődést mímeltem a mozdulat miatt, s érdekes, Alibaba véleménye szint vicces képet vághattam.
- Ezt amiért majdnem kitörted a nyakamat. - kacsintott rám. Mindig elfelejtem visszafogni magamat.
- Hé, miért erre megyünk?
- Ti-tok!
Nem szóltam többet, végül is, nekem amúgy sincs más tennivalóm, ráérek. Utána mentem az ellentétes irányba, ahonnan jöttünk. Nem volt messze célunk, egy épen maradt bódé.
Minden féle-fajta anyagok, ruhák feküdtek gondosan összehajtva egy öreg hölgy előtt, aki megelevenült láttunkra.
- Tessék csak, tessék! Köpenyt szeretne hosszú vándorútra, netán hihetetlenül jó strapa bíró új öltözéket? - ugrott fel székéről - Vagy netán az ifjú hölgynek kedveskedne? - mosolyodott el szélesen. Nem tudtam hova tenni ezt a kérdést.
- Azt a fehér ruhát ott fent. Mennyiért adja? - tette fel a kérdést tárgyilagosan Alibaba. A nő szeme mohón felcsillant.
- Ó! Egyike a legjobb árumnak, tegnap éjjel hozták meg, messzi földről. Csak az elkészítésén több mint öt varrónő keze munkálkodott, a díszítését nem is nézve. Megér vagy húsz ezüstöt bőven, de magának oda adom csupán tizennyolcért!
Jól ismert árusi trükk. A ruha egyébként is tizennyolc ezüst lehetett, de még egy kicsit kiszépítette az árát, nehogy lealkudjék.
- Várj, ezt nekem akarod megvenni? - fogtam a kezembe az anyagot, ami igencsak jó anyagból készült valóban. Azt elhiszem, hogy messzi földről hozták.
- Nem is magamnak. - vette elő a pénzes zsákocskáját. - Tizennyolc ezüst... - számolta ki tenyerébe az összeget, miután maga is megnézte a ruhát.
Egyébiránt egy gyönyörű, lenge anyagból készült, fehér ruha volt, ami alul szoknyába végződött, mégis volt egy rövidke nadrág része az alatt. A hasrésznél ki volt hagyva a rész, a mellkasnál és az alsó rész, ami bő, direktbe szaggatott nadrág volt, oldalt kapcsolódott össze, de a hát szabad maradt. Ebben hasonlított a régi ruhámra, amit kölcsönkaptam. illetve ez is ujjatlan volt, a nyaknál egy vékony kötő tartotta fent.
Kényelmes lehet ebben táncolni.
Az idős asszony szélesen elmosolyodott az érmék láttán.
- De minek ez nekem? - kérdeztem, miután már messzebb jártunk a hölgytől és annak portékáitól.
- Ha újra minden rendben lesz, majd Szindriában kell valamiben táncolnod, nemde? Legalább nem kell kölcsönkérned. Ugye jó a méret? Amint megláttam, tudtam, hogy ezt neked varrták.
- Úgy nézem, jó.
- Ennek örülök. Tetszik?
- Nagyon! - vágtam rá lelkesen, hisz ha már megvette, akkor nincs mit tenni. Furán lelkes képet vághattam, mert erre aprót felnevetett.
- Már csak az arcodért megérte megvenni. Sosem látlak igazán felszabadultnak - Út közben elfogadott egy kék liliomot, aminek vétke az volt, hogy egy szem szirma tépett volt. - De amikor táncolsz, mintha ez megváltozna. Neked talán a tánc jelenti a szabadság képét. - nem tudtam eldönteni, hangja kérdő, vagy kijelentő volt, ezért inkább nem mondtam semmit. A virágot egy mozdulattal a fülem mögé csúsztatta. Odakaptam, mert éreztem, mindjárt kiesik. Elhelyeztem a hajamba beletűzve, nehogy elhagyjam.
Előtte egyszer még megsimítottam a szép virágot -, egyszerűen csak a tudat miatt, hogy ott van.
- Köszönöm. - motyogtam magam elé.  - Mindkettőt.
Kellemetlenül éreztem magamat, amiért két ajándékot is kaptam, a semmiért. Kicsit talán zavarba is jöhettem, azt hiszem.
A következőkben leszögeztem "útitársamnak", hogy nem állunk meg többet, míg a célunkhoz nem értünk. Ha pedig úgy tartja kedve, megállhat - de akkor mehet egyedül, mert jómagam továbbmentem.
Mondanom sem kell, ez után zökkenő mentesen haladtunk a király megjelölt találkozóhelyéig, vagyis a romba döntött városrészhez.
Már korántsem volt annyira nyomorult a helyzet. Odaérve az első, amit észre vettem ez volt.
Jó, hogy ennek a Magnostadt-nak ennyi mágusa van. Seperc alatt kész lesznek. Magamban mosolyogtam - emiatt legalább nem kell aggódnunk.
- Elnézést, nem látta Szinbád királyt? - szólított meg egy meglehetősen nagy mellel rendelkező hölgyeményt, akinek - nem tudom az okát, miért - testét csupán egy hiányos páncél takarta.
Megborzongtam láttán, de csupán furcsa ízlése miatt nem akartam elítélni.
- Hah? Mondtál valamit, töpszli?! - fordult Alibaba felé. Így elnézve tényleg jóval magasabb volt a nő, és még ráadásul izmosabb is. Kuncogtam mögöttük egy jót. Még a hangja is mélyen csengett, akár egy parancsnoké. Azt sem csodálnám, ha rászólna szegény szőkére, hogy azonnal nyomjon le húsz fekvőtámaszt.
- Igen-igenis asszonyom! - ugrott egyenes állásba a kisebbik fél - és ezt most jó volt elgondolnom, igen! - Hol találjuk Szindria királyát?
- Ahol a legtöbb ember gyülekezik. - adta meg válaszát, és fordult vissza a dolgához máris. Eközben én kiszúrtam a Szinbád tévedhetetlenül kócos, sötét fekete haját, ami a fényben egész lilásan hatott.
- Aham. - nézett körbe. Megböködtem mutatóujjammal a karját. - Tessék, Morgiana?
- Ott van. - mutattam az irányba, ahol valóban a legtöbb ember nyüzsgött.
- Kösz, Mor-san! Jó kislány - simizte meg a fejemet, akár csak egy kutyusnak. Ha az lettem volna, valószínűleg még a farkamat is csóváltam volna örömömben. A simogatásomat követve nekiindult,  azzal a szándékkal, hogy odamegy egyenesen a célpontjához.
- Ne! Várj, Alibaba! - nyújtottam karomat utána. Két lépést sem tett, máris jobb lábával találkozott a mély gödörrel, amibe ezt követően teljes teste beleesett, belé kapaszkodásom miatt.
- Bocsánat! - hadartam földet érésünkkor - Szólni szerettem volna! - Felnéztem a lyuk mélyéről. Szép, felhőtlen, kellemesen kék ég látszódott.
- Semmi baj, és ha még le is szállnál rólam, még jobban érezném magamat. - Elfojtott egy nyögést erőlködésében, miképp feltápászkodni akart.. Lenéztem, és valóban rajta csücsültem.
Nem vagyok olyan nehéz azért, de egy ilyen esés után még az én erőmmel is nehézkesen tudnék felkászálódni, és még ha valaki rajtam is terpeszkedik...
- Hát ezért nem fájt az esés! Jól vagy? - ugrottam fel, egyben nyújtottam is a kezemet.
- Azt hiszem... borda törés... - elfogadta a kezemet és felállt. - Semmiség! - porolta le magát. Erőltetett volt a mosolya, de azért elhittem, hogy semmi komolyabb baja nem esett.
- Most meg hogy jutunk ki? - nézett hunyorogva a szabadság felé, az akna tetejére. A hely elég kicsi volt, és kettőnknek kényelmetlenül kellett rendeződnünk, hogy ne nyomódjunk össze.
Amikor a kérdés eljutott az agyamig is, megrezegtettem a láncokat a Fémedényemen.
- Csak egy pillantás... - kaptam fel a vállamra hirtelen - És kint vagyunk. - tettem le a földre.
Nem ültünk sokat a "föld mélyén", ámbár azért jól esett újra a napfény.
- Huh. - pislogott, azt hiszem meglepődve Alibaba. - Rendben van, ezentúl tényleg oda fogok figyelni! - jelentette ki, ujjaiból győztesek jelét formálva, azaz mutató- és középső ujját feltartva.
Aggódva figyeltem, amikor belesett a következő lyukba.



Azután, hogy sikeresen megúszta (csupán) további egy gödörbe zuhanással az útját, és végzett a dolgával - valami, amit én nem fogok megtudni, mert épp talicskákkal hordtam a földet, tétlenségemet gyűlölvén. - felvetette, hogy Tituszékhoz fogunk menni.
Magamban megörültem ennek, mert szívesen megismertem volna egyébként is őt.
- Hol laknak?
- Valahol az akadémia környékén. Az igazgató adott nekik egy kis házat, ahol a kislánnyal élhetnek, ha jól tudom. Azt mondták, meg fogom találni, mert különleges lila virágokkal van körülnőve a ház fala.
Elgondolkoztam, mégis mit tud tenni egy, életben nem túl tapasztal mágus ifjú, és egy gyerek egy házban. Talán tanulnak, vagy játszanak valamit, ami a lány kedvére van.
- Hm.
Eztán nem volt más hozzáfűzni valóm. Alibaba beszélt valamiről, nem nagyon emlékszem rá. Azt hiszem, a semmiről beszélt, és ez túlságosan is lefárasztotta az agyamat ahhoz, hogy figyeljen.
Inkább a kedvenc elfoglaltságomat végeztem egész sétánk alatt : megfigyelés. Minden apró részletet szeretek magamba vésni, a frissen hozott gyümölcsöket szemlélő anyukák, a lassan, nyugalmasan sétáló nagymamákat, a virágokat, a méheket, a ... mindent, melyet csak képes vagyok észrevenni.
Hiába, a megszokás nagy úr.
- Nem, Morgiana? - fejezte be remélhetőleg monológját a semmiről Alibaba.
- Aham. - motyogtam. Akkor még tudtam nagyjából, miről hadovált, fél füllel hallgattam mondandóját. - Itt vagyunk, nem? - lassítottam lépteimen. Olyan négy óra lehetett. A házat valóban különleges, szerintem mesterségesen oda futtatott lila, liliomhoz hasonlatos virág borította. Gyönyörű volt a kis ház, az árnyéka, az ablaka, de még a cserepei is. Próbáltam megjegyeztetni magammal a képét.
- Ez kell hogy legyen...

Bekopogtunk az ajtón. Kaparás hallatódott. Biztos állatot tartanak...
- Ugyan már, Sphintus! Ne menekülj előlem! - élénk, kislány hangocska.
- Jövök már! - a fiú hangja, azé a Tituszé. Pár másodperccel később ajtót is nyitott. Szőke hajzuhataga be volt gondosan és szépen befonva, így legalább nem tűnt annyira lányosnak. Zöldes-kék szemei boldogságtól csillogtak.
- Á, sziasztok! - üdvözölt kedvesen. A válla fölött jól láttam a vörös hajú kislányt, aki egy barna szőrű, különös kinézetű macskát kergetett. Ékszerek voltak a nyakában nyakörv helyett, továbbá hozzá hasonló macskafajtát még életemben nem láttam. - A nevem Titusz Alexius. - mutatkozott be felém pillantva - Már találkoztunk, nem? - mosolygott rám.
- De. A nevem Morgiana, részemről a szerencse, hogy megismerhetlek.
A háttérben a macska feldöntött egy vázát. Titusz szeme megrezdült idegességében. Meglehet, hogy már rég óta tart ez a káosz.
- Titusz bátyó, Sphintus felmászott a szekrény tetejére! - szaladt a kislány oda hozzánk. Minket meglátva boldog mosollyá vált aggódó tekintete. Alkalmam nyílt közelebbről is megfigyelni szempárját - ilyennel sem találkoztam még soha. Gyönyörű, mély kék szemek voltak azok, akár a tenger. Zavaros színvilággal. - Sziasztok! A nevem Marga! Ti kik vagytok? - hol ránk nézett, hol a macskát figyelte, nem-e akar elszökni a szekrény tetejéről. Bár a szekrényig nem láttam, azért sajnáltam kicsit szegény állatot.
- Szia, Marga! - köszöntem mosolyát viszonozva. Egyszerűen ennivaló kislány volt. Kicsattant az egészségtől és a szeretettől. Akaratlanul is eszembe jutott az a lány, akit megmentettünk. - A nevem Morgiana! - ismételtem el. Valószínűleg a hangzásom nem ütötte meg azt a bájos hangocskát, de azért próbáltam kedvesnek tűnni. Mindig félek, hogy a szemem miatt ijesztőnek hisznek.
- Én pedig Alibaba vagyok, bár engem ismerhetsz. Hé, cica szökésben! - figyelmeztette Margát.
Mindnyájan oda néztünk, Titusz pedig gyorsan elkapta az állatot, aki az ablakot szélesítette épp ki mancsaival, hogy kiférjen. Menekülj, cica úr!
Ám Titusz gyorsabb volt, mint a menekült. Gyorsan kezei közé kapta az állatot, ami így láthatólag jobban megnyugodott.
- Ő pedig Sphintus. Izé... az történt, hogy átváltoztattam Sphintust, de a visszaváltoztató varázs igét sehol sem találom. - magyarázkodott. Értem. - Ó, de gyertek beljebb! Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat, Alibaba.
Beljebb léptünk, aztán ő becsukta az ajtót mögöttünk, Sphintust szorítva. - Nyugi, majd valamikor... lehetőleg még ma - vigyorodott el pimaszul, a macskához intézve szavait - Visszaváltozol.
- Foghatom én? - kérdezte Marga, kezével máris a fiú-macska felé nyújtva. Titusz átadta neki.
- Aladinn-ról még mindig semmi hír? - tett elénk egy-egy csésze teát, és valami édes süteményt. A tea szaga finom volt, bár az íze szokatlanul keserűre sikeredett. Aprón meg is ráncoltam az orromat az íz miatt.
- Nagyon szépek a fonataitok. - mosolyogtam egy korty tea közt a kislányra, és a vendéglátónkra. - Még nem üzent. De szerintem hamarosan hírt kapunk róla, mert el nem tudom képzelni, egy hétnél tovább mit csinálhat ott. - egy háromszög alakú sütiért nyúltam, amin kristálycukor volt a dísz. Nagyon jól nézett ki, az is volt.
- Köszönöm! - válaszolt azonnal a kislány - Titusz bátyó fonta be az enyémet! - mesélte - Az övét pedig Sphintus cica úr! - simogatta meg lágyan a megnevezett személy buksiját. Annak láthatóan örömére telt a simítás. Dorombolással köszönte meg.
Míg Alibaba részletesebben is kifejtette a dolgokat, merészkedtem körbe nézni.
A ház nappalijában lehettünk, ami nem volt túl nagy, de annál otthonosabb. Kis fa asztal körül ültünk - éppen csak egy négy személyre szabott - fa székeken. A bútorok réginek tűntek, de jó állapotban. Körülöttünk polcok voltak mindenhol, azokon pedig könyvek, csecsebecsék helyezkedtek el. Üvegek, vázák, szárított virágok szépen bekeretezett képkeretben.
Az ablak melletti sarokban, egy íróasztal kapott helyet, azon pedig rengeteg kinyitott könyv hevert, megkezdett, avagy elolvasásra való levelek... papírosok és tintatartó, benne hosszú, kecses, így messziről megítélve sas- vagy héja toll.
Ott tartottam volna, hogy megkérdezem, szabad-e körülnézni a polcokon, mert a virágok érdekeltek.
De abban a pillanatban körülöttem minden elkezdett rohamosan nőni - szó szerint, nem csak érzékien megfogalmazva -, én pedig furcsa, kicsit fájdalmas érzést éreztem a szívemben.

4.fejezet

4.

Dörrenés hasított át az égen, valóságos mennydörgés volt. Az egész épület beleremegett, lábam alatt akkorát rezgett a föld, majdhogynem elvesztettem az egyensúlyomat. Mindenki döbbenten nézett fel az égre.

Ehhez fogható nálunk nem meg szokott. Majdhogynem sosem esik ilyen sokat az eső.
Ha eddig volt remény csupán egy aprócska esőre, aminek a végén majd gyönyörűséges szivárványt láthatunk, az mind elpárolgott.
Megindult az igazi felhőszakadás. És az ég elsötétült. Újra.
A szivárványnak nyoma sem volt.
De igazából ennek mindenki örült. A víz az élet a sivatagban, ha víz van, akkor a terményt is lehet táplálni, az állatokat is lehet inni, nem utolsó sorban pedig a sivatagban eltévedt embereknek egy áldást jelent. Ilyen itt az élet, vagy meg szokod, vagy...
Nincs más választásod. Alkalmazkodnod kell.
Két napja történt az a bizonyos esemény, a "Majdnem-világvég". Azóta a különböző hatalmak majdnem mind haza tértek. A Kou birodalom királya nemes egyszerűséggel magával rabolta Aladinnt.
 Természetesen tiltakoztunk ellene, de mit tehettünk volna, hisz ő megígérte, mindent elmesél majd Kouen királynak. Szegény Aladinn. Láttam megcsillanni a szemében pár könnycseppet, amikor integetett és azt kiabálta, hogy "Haza fogok jönni... Valamikor... Egyszer...!"
Szomorúan integetett utána mindenki. Alibaba ment is volna kiszabadítani barátunkat, de visszafogtam, egészen addig, míg már messze nem jártak. Semmit sem tehetett volna, még ha utol is éri őket - ezzel saját maga is tisztában volt.
Ott vagyok, ahol vagyok. Itt. Jelenleg Magnostadt-ban. Majd. Valahol.
Szabad vagyok. És ezt kiélvezem. Azt kezdhetek az életemmel, amit csak akarok.
- De mit? - motyogtam Aladinn mögött ballagva. Ő hátranézett, elkapta a tekintetem.
- Mondtál valamit?
- Mm. - motyogtam fejrázás kíséretében. Vörös haj lobogott egy pillanatra a levegőben, végül Alibabára terelődött a figyelmem. Rá nézve a szeme halvány barnának érzékelhető, noha kitudja milyen gyönyörű árnyalat a valódi neve. Ő vajon mit fog kezdeni magával?
- Morgiana - Kinyitotta előttem a fogadó ajtaját, ahol megszálltuk. Rémesen elegánsnak tűnt. - Megvárom Aladinnt is, de attól tervezni még lehet. Ez a városka azért jó, mert nagyon közel van Harah-hoz. - Egy pillanatra megállt a pultnál és odaszólt mosolyogva az ott álló emberhez : - Bőséges vacsorát kérünk! - A tulajdonos gyanakodva mért fel minket. De bizonyára az elfogadható ruházatunk miatt úgy döntött, nem lehetünk ingyenélők, esetleg szegények.
- Szóval, ott tartottam, hogy Harah. - jelentette ki kérdő arckifejezésemre reagálva. Helyet foglaltunk egy ablak melletti négy személyes asztalnál, egymással szemben. - A következő kiszemeltem. A legkisebb vártoronnyal rendelkezik, amiről eddig tudunk. Alig harminc méter! Természetesen felkeltette mindenki figyelmét. Valami érdekes lehet ott. Azonkívül veszélyes. Azt mondták, élve még senki sem jutott ki eddig. Pontosabban... Egy kislány kijutott, de nem hinném, hogy kiürítette a vártornyot. - nevetett fel rám. Hm. Egy Dzsinn megkegyelmez egy apró léleknek? Kiszámíthatatlanul hangzik.
Nem válaszoltam azonnal, gondolkoztam. Szeretnék menni. Minden egyes porcikám azt mondja, menjek.
Mégis furcsa lesz kettesben, egyedül Alibabával. Annyi mindent köszönhetek neki. Most pedig újra életcélt kínál fel nekem. Megint segítő kezeket nyújt.
Annyi mindent tesz, illetve tett értem - mindenképp meg kell hálálnom. Lenyűgöz, mennyire jó ember. Segítek neki, megvédem mindentől.
- Megyek. - A hangom határozott, apró biccentéssel támasztom alá döntésemet. Nem tűnik meglepetnek. - Ó, megjött a vacsora! Ez hihetetlenül gyors volt. - néztem a felénk közelgő jól megrakott tálcák felé. A pincér hatalmas mosollyal tette elénk az ételt, aztán még jó étvágyat is kívánt, mielőtt elment volna.
Igazából Szinbád király is jött volna velünk a barátaival együtt, viszont éppen elég dolga akad. Emiatt most kettesben fogyasztottuk a vacsoránkat. Frissen fogott hal, zöldségsaláta, csirketál, malac pecsenye, köretek... És még sok más finomság, persze nem olyan sok, mint általában, hiszen csak két személyre rendeltünk.
- Tényleg, te még nem is ismered Tituszt! - szólalt meg egy csirkecomb eltűntetése közben - Tudod, aki Leam léghajójával érkezett. - hadonászott egy picit a kezében tartott étellel, bár én nem zavartattam magam, folytattam a kedvenc halam nyammogását. Közben kapcsoltam, és megjelent a hosszú szőke hajú, hihetetlenül gyönyörű, egyben lányosan kinézetű fiú képe. Ott voltam amikor leszállt-, valamiért mindenki nagyon örült neki. Egy szál vékony fehér lepedő anyagból készült ruházat volt rajta. Mindenkire úgy nézett, mint a ma született kis bárány.
- Ühm. Nem ismerem. De úgy látszik, elég híres lehet. Sokan örültek a megjöttének. - Befejeztem a halat, ahogy Alibaba is a húst. Elkomorult.
- Nem nagyon meséltek még nekem se el dolgokat, de nagyjából értem a helyzetet. Titusz Seherezade egyik hasonmása volt, úgymond klónja egész hosszú ideig, ameddig is képes volt életben tartani. Mint láthattad, illetve érzékelhetted a hatalmas erő kitörésekor, Seherezade, Leam Magija végleg megszűnt létezni. - Beszéd közben egy üvegpoharat bámult, ezért én is azt tanulmányoztam. Figyelmesen hallgatva szavait. - Titusz pedig még a csata kirobbanása előtt felhasználta minden erejét... De végül az előző Magi halála miatt visszatérhetett, mint Leam leendő új Magija.
- Értem. És az a kislány? Azt hiszem, Marga volt a neve. Aranyos volt a pici coffocskáival, szeplőivel. - mosolyogtam el a barátságos tekintetű gyerek felidézésén. Aztán eszembe jutottak az árva gyerekek, akikkel az akadémián sokszor összefutottam. Összeszorult a szívem. Levegőt vettem, hogy megszólaljak, de Alibaba megelőzött a válaszával :
- Hát, azt hiszem Titusz húga lehet, vagy valami ilyesmi. - felhajtotta az üvegpohár tartalmát, aztán megtörölte a kezével a száját. Eddig fel sem tűnt, de a karja egész izmos lett. Sokat változott, biztos erősödött is.
- Vajon... vajon mi lesz azoknak a szegény gyerekeknek a sorsa? - Lesütöttem a szememet, a ruhám övével babráltam. - Az a másik kislány is, akit kimentettünk a romok közül.
Nővérem.
Hihetetlen fájdalmat érzek, amikor rájuk gondolok. A gyerekekre, akik megsérültek, vagy akik a halott szüleik felett hullatták könnyeiket, remélve, hogy csak alszanak.
U-ugye csak alszotok, anyu, apu? Keljetek fel... Minél... minél hamarabb!Az elárvult gyermekek száma rengetegnek tűnt egy ilyen kis emberi lélekszámmal rendelkező városban, mint Magnosdtadt.
A mágusok tényleg megtettek mindent, vég kimerülésig mentették az embereket.
De a szüleiket visszaadni még ők sem tudták.
- Hé, Morgiana! Mikor csalódtunk utoljára Szinbádban? - Apró mosolyra húzta a száját. Látszott rajta a fáradság, amit eddig próbált - megjegyzem egész sikeresen - eltüntetni. Mindketten egész nap segédkeztünk a város újjáépítésében. Mondjuk, ez nekem az egy éves kiképzésemhez képest semmi sem volt.
Nagyot ásított, miközben egy narancsot hámozgatott desszert gyanánt. - Biztos rendben lesznek. A szüleiket nem kaphatják vissza. De talán egy jobb élet vár rájuk. - Felpillantott rám és a szeme csillogásából azonnal levontam a következtetést : tudja, milyen elveszíteni a szeretteinket. Mindhárman tudtuk, talán ezért is alkotunk ilyen jó csapatot. Megértjük egymást.

- Mmm... Nagyon finom itt a kaja! - tette a kezét hasára, úgy tűnik, jóllakottan Alibaba. Csaknem fél óra alatt eltűntettünk mindent.
- Igen. Én végeztem. Megyek aludni, ha nem gond. Holnap megbeszéljük az utat, jó? - lenyeltem még egy utolsó húsdarabot, végül a kést-villát szépen a tányéromba helyeztem, még ha nagyjából nem is használtam őket.
- Rendben! - nyújtózkodott nagyot - Nekem még akad egy kis dol... - Ásítás. Lecsukódó szem. Azt hiszem, mindkettőnk részéről. - Mindegy-mindegy, nincs semmi dolgom, jövök aludni. - hessegeti el a gondolatot.
Van egy olyan érzésem, hogy az a dolga kapcsolatos lett volna a szomszédos - egyébként teljesen haszontalan és a nők számára megalázó példát nyújtó - khm, ahogy a férfiak mondják, szórakozó hellyel.
A gondolattól kiráz a hideg. Furcsa azon mélázni, hogy Alibabának van egy perverz énje is.
Nem sokkal később nyugovóra tértünk, a fáradságunk miatt végül egy szobában. Külön ágyakban, úgy értve. Perverz én ide vagy oda,  fáradtak voltunk!

Amugy is. Ilyeneken már nem is gondolkozunk, annyit aludtunk együtt, hármasban.
Most csupán Aladinn hiánya volt a különbség. De ezen nem akadtunk fent. Az álom csakhamar elnyomta szobatársamat. Én még hallgattam egy ideig halk, egyenletes szuszogását, mialatt a plafont néztem a félhomályban. Nem túl jó minőségű függöny volt az ablakon, a hold fénye kicsit beszivárgott az anyagon keresztül. Később egyre nehezebbnek éreztem a szempilláimat. Megnyugtatott a halk hang, ami Alibaba lélegzését jelezte, ennek köszönhetően nyugodtan húztam magamra a vékony paplant, öleltem körbe a puha tollakkal kitöltött párnát s aludtam el.
- Jó éjt, Morgiana! - hallatszott még Alibaba mormolása. Éberen szoktam aludni, így erre még felfigyeltem.
- Jó éjt! - suttogtam én is, végül átadtam magam az álmoknak.

3.fejezet

Idáig is eljutottunk! Innentől végre fent akadás nélkül írhatom a saját történetemet, a saját fantáziám segítségével. Mindeddig az anime szerint mesélte el Morgiana az életét... Nos, vigyázz Mor-san, most pedig jön Lola és (még) tovább bonyolítja az életed.~ Jó olvasást és kérlek, kommenteljetek, osszátok meg velem a véleményeteket.

_____________________________________________________________________

3.

Van egy hely, ahova visszatérhetek hosszú útjaimból akár, ahová szívesen vissza várnak, ahol vannak, akik várjanak.
Ez a hely pedig : a világ. Mindenki itt él, két lábát naponta a földre téve, egy nagy, tágas, végeláthatatlan hosszúságú és magasságú, fényes csillagokkal és egyéb égitestekkel; vagy épp bárányfelhőkkel és hatalmas nappal díszített égi plafon alatt. Mindenki együtt van, békében, háborúban, szegénységben, gazdagságban, barátságban, haragban. Még ha valaki magányosnak is érzi magát... Nincs igaza. Hisz mellette annyi ember néz fel ugyan arra az égboltra! Annyi más társa lélegzi be ugyanazt az élethez szükségletes levegőt, kortyolja a vizet..
Sosem vagyunk egyedül. Csak azt hisszük. Valójában mindez az agyban dől el. Hogy magányosak akarunk-e lenni, vagy azok vagyunk.
A véleményem szerint, legalábbis.

Most, amint mindezt elmeséltem, úgy érzem, pontot tehetünk a mondat végére, avagy nem kell fölöslegesen a múltat felbolygatni. Többet nem szeretnék róla beszélni, ha csak lehetőség van rá. Elég volt egyszer átélni.
Az örömünk határtalan volt. Mindannyian, még az ellenséges táborok és kapitányaik is együtt tértünk vissza Magnostadtba, segíteni az ott maradottaknak, - már ahol kellett segíteni. Nem volt túl sok kár. Csendben sétáltam, a lábamra áthelyezett Fémedényemet vizsgálgatva, Aladinn és Alibaba-san közt. Igazából ez csak pár másodpercig maradhatott így, mert rögtön észrevették szótlanságomat. Alibaba-san rám mosolygott, a szeme csak úgy csillogott a győzelem miatt.
- És te, Morgiana? Sikerült találkoznod a népeddel? Eljutottál Kartagóba? Tudod, nagyon meglepődtem, amikor az új erődet láttam.. Mintha szárnyak nőttek volna ki a Fémedényedből!
- Igen, és nagyon megváltoztál, Mor-san! A hajad is hosszabb lett. Meg a körülötted lévő rukh is sűrűbb! - folytatta Aladinn, szokásos vidám kék színű szemeinek tekintetét rám szegezve. Rájuk néztem, majd elmosolyogtam, de nem válaszoltam azonnal.
Most előre néztem, figyelve a katonákat, akik a harctéren megsebesülteket szállították. Nem számított, ki katonái, mind egy helyre vitték, be, a hatalmas iskolába.
- Hiányoztatok, fiúk! - Nagy sóhaj kíséretében kezdtem neki, olyan rég volt már, hogy beszélgettünk! - Igen, kicsit megváltoztam, de ez szerintem nem olyan nagy dolog. - Megsimítottam a hajamat. Fel sem tűnt, hogy ennyire megnőtt. Le kéne vágnom, hisz csak zavar. - Eljutottam Kartagóba, viszont egy kicsit másként alakultak a dolgok.. - Kezdtem volna majdnem bele, de közben megérkeztünk a városba és valamin megakadt a szemem. - Alibaba-san, siess, ott látok egy mozgolódó kezet, a piros fal alatt! Segítenünk kell rajta, minél hamarabb! - szaladtam máris oda, a fiúk kíséretében. Jól láttam, egy aprócska kis kéz kapállódzott két fal darab közül ki. Nem volt nehéz hármónknak felemelni a falat, de az a látvány, ami alatta fogadott, már más dolog. A kislány lába szó szerint teljesen megnyomorult. Borzasztó látvány volt, vér mindenfelé. Kis felső testét is bepiszkolta, de azt úgy láttam, nem nagyon érte bántódás.
- Segítség... Anya... Apa... - suttogta kimerülten, hatalmas le-le csukódó szemekkel ránk nézve. Mióta lehetett már itt?!
- Ez...Ő... - hebegte Alibaba - Segítünk, ne félj! Morgiana, finoman szedjük le a megmaradt törmelékeket a lábáról! Aladinn, te is segíts.. - osztotta ki a feladatainkat, bár egyikőnknek sem kellett mondani, már azt is csináltuk. Véresek, sárosak lettünk, de sikerült a lányt kiszednünk onnan. Az eső közben először halkan, majd egy nagy villanást követő dörgés után irtózatosan erősen kezdett esni. Félő volt, hogy jég is lesz. Hátamon a kislánnyal jobbnak láttam, ha felszállok, mert úgy gyorsabban odaérünk a szálláshoz.
- Aladinn-kun, merre menjünk? - kérdeztem. Éreztem a kis szív dobbanásait, de nagyon gyengék voltak. Aggódtam, hogy esetleg megfázik.
- Kövessetek, mindjárt ott vagyunk! - jelentette ki, hunyorítva a szakadó eső függönyben. Mindenki megázott már. De itt az eső felbecsülhetetlen értékű kincsnek számít.
- Kö-köszönöm... - suttogta a kislány rekedtes hangon, erősebben belém karolva. Mosolyra húztam a számat, csaptam eggyet a fémedényem által létrejött szárnyaimmal. A kis, erőtlen hangocska erővel töltött fel. - Látod... Repülünk! - néztem fejemet hátrafordítva rá. Mosolygott. Szívesen megtudtam volna a nevét, de ez a pillanat most nem volt alkalmas. Éreztem, hogy mozgolódik egy kicsit, talán lenézett a magasból.
- Repülünk. - ejtette ki lassan, mély levegőket véve. - Szárnyal... - Akármennyire is próbálta, nehezen ment a beszéd neki.
- Semmi baj, nézd, már itt vagyunk! Rendbe hozzák a lábadat a mágusok seperc alatt, meglásd! - bátorítottam, ámbár magam sem tudtam, igazat beszélek-e. Leszálltunk, besiettünk a nagy épületbe, aminek padlójának szinte minden négyzetcentiméterét emberek teste foglalta el. Voltak élők. És voltak holtak. Meg persze haldoklók. Inkább nem részletezném.
- Elnézést! - szóltam az egyik ápolónak tűnő emberhez - Hol tudnának rajta segíteni?
A nő felnézett, fekete, gyászos tekintettel. Felé fordítottam a hátamon fekvő kis alakot, majd vártam a reakcióját. Semmi jót nem sejtettem az arcából ítélve.
- Vigyék oda, a gyógyító mágusokhoz. Talán még túléli. - utasított halk, de komor hangon. Már ment is tovább. Itt mindenki siet, egy pillanatnyi idejük sincs.. Óvatosan a kislány kezére tettem a kezemet.
Volt benne élet, de a nagyon vékonyka kezecskék úgy ereszkedtek le a vállamon, mintha egy bábúhoz tartoztak volna. - Alibaba-san, vedd át! - fordultam felé - Én megyek, körülnézek, hátha segíthetek valamiben.
- Értettem. - bólintott. Óvatosan a karjaiba vette a gyenge testet, és már indult is Aladinn kíséretében.
Már elsiettem, amikor a hatalmas zajban, a tömeg sokaságában még meghallottam egy rekedtes kis Nee-san mondatot. Elmosolyogtam. Utána felkaptam a nekem kiosztott vizes vödröket, bennük a fertőtlenítésre szolgáló kötöző szövet darabokat. Ma nem voltunk híján a víznek.
Az eső szakadatlanul folytatta zuhogását. De egyszer elfog állni.
Akár egy szivárvány is felbukkanhat utána.

2.fejezet

Sziasztok! Először is, jó olvasást kívánok ehhez a fejezethez is! Remélem tetszeni fog, sokat dolgoztam rajta, lett egy kis hossza. ^^ Megköszönném, ha véleményeket is kaphatnék, komment vagy pontozás formájában, hisz ezekből mindig tanulhatok. Másodszor pedig, a fejezet végén találhatók a megcsillagozott szavak, amik magyarázatra szorulnak. A legfontosabbakat magyaráztam csak meg, bővebben, hogy érthető legyen az adott szövegkörnyezetben. Írnék én hosszasabban is, de most a fejezeten van a lényeg! Jó olvasást~

Köszönöm szépen Kokoro-chan biztatását! :")
_________________________________________________________________________

2.

Miután életem első csókját megkaptam, nem állt le a világ körforgása, miképpen az agyamban a gondolkodás csekély mozzanata is. Az idő futott, rohant őrületes sebességgel tovább, kíméletlenül, nem bevárva engem, még véletlenül sem. Azok a percek, amiket a földre rogyva, száraz szemeimet dörzsölve, könnyeket, vagy bármi-féle érzelem megnyilvánulását várva töltöttem.. nem térültek meg, tényleg elmúltak, nem az időérzékemet vesztettem el. Vártam, vártam és vártam, azzal ámítva magam, hogy talán csak még egy kis idő kell, majdcsak kitörik belőlem, talán hirtelen. De nem. Nem történt meg később sem, egy szem könnycseppet sem ejtettem a poros, száraz földre, nem éreztem semmi különlegeset a vallomás után, a meglepődésen kívül. A szám nem bizsergett már. Ott, a földön ülve, hallgatva a tenger zúgását, mely nem messze mellettem terült el.. Semmi nem történt bennem.
Eldöntöttem, hogy mint sok mindent, ezt is szépen beteszem egy ládába, azt pedig a gondolataim szobájának legmélyebbik zugába tolom, miután jó erősen lekötöztem és még egy "Tilos kinyitni!" feliratot is ragasztottam rá. Úgy érzem, ott van a legjobb helyen, ott kell, hogy porosodjon. Az élet folytatódik, nem ragadhatok le ilyen kis apróságokon, ha egyszer vannak fontosabb dolgaim is! Nem szabad.
Egyik elválás után a másik jött. A fogadóban, hol megvacsoráztunk, el is búcsúztunk, mi, a három jó barát.
Alibaba-kun Leam fővárosa felé tervezett menni, Lemanoba.. én Dél-Leam-be, Katargóba, de az utat sajnos más hajóval kellett megtennem, mint Alibaba-kun. Aladinn pedig.. Szárazföldön indul Magnostadtba. de azt mondta, neki kicsit több időt kell ott töltenie, mint egy évet. De.. a sorsunk már összefonódik - mondta - Így teljesen biztos, bárhol is legyünk, újra találkozunk!
Tudtam, hogy találkozni fogunk, ezért nyugodt szívvel búcsúztam el tőlük. Előre kell néznem, nem hátra. - Ismételgettem, amikor végignéztem, ahogy Alibaba-kun felszáll a hajóra, az pedig szép lassan, komótosan elindul útjára.

Amikor a Sötét Kontinens egy bizonyos városába, Kartagóba értem, a szülőföldemre.. Olyan látvány fogadott, amit még csak el sem tudtam hinni. A nagy semmi. Puszta, egy-két romos lakott területtel. Ott már szinte fel is adtam a reményt, hogy találjak más fanalisziakat.. amikor találkoztam Alibaba rokonaival, Balbaddból, a régi, gonosz és zsarnok királlyal Ahbmaddal, meg a saját bőrét féltő és félénk testvérével, Sahbmaddal, akik nagyon sokat változtak, mióta legutóbb láttam őket. Tudni kell, Ahbmad rabszolgaként akarta eladni egykoron saját népét, csakis a pénzért, azokért az egyszerű papír darabokért. Sahbmad pedig semmit sem tudott bátyja ellen tenni, könyörgő szavakon és segítséget kérésen kívül. Alibaba-san volt az, aki harcolt a zsarnok király ellen, sikeresen! Nem adta fel, akárhányszor is kellett újra kezdenie.. Most pedig ezek az emberek, akikkel mindezt tette, megjavultak, békésebbek lettek, megköszönték neki.. Látszott is rajtuk, hogy ezt a fajta életet jobban élvezik, megtisztultak lelkileg. Ez főleg Ahbmadra értem.
És Alibaba.. Végül is, ő egy ilyen ember, természetétől fogva, ahova megy, mindenkin segíteni akar, amit legtöbbször sikeresen meg is old, még ha megpróbáltatások árán is.
Megtudtam, hogy ők jelenleg a tránok nyelvét kutatják. Sahbmad azt mondta, talán a falu bölcse tud valamit a fanalisziakról, így velük tartottam. Az öreg valóban segített, elmondta, merre találhatom a népemet, - talán - de figyelmeztetett, miszerint ez akár az életembe is kerülhet.
Alibaba-san miatt voltam képes megtenni mégis ezt. Az ő ragyogása, fénye kihatott rám is, megtanított a küzdésre az életért. Történjék bármi, én visszatérek, hisz elég erős vagyok!
A szakadéknál első gondolatom az volt, mintha csak itt érne véget a világ. Komolyan így tűnt. A nagy semmibe néztem, a sötétségbe, a homályba, a talányba, a völgy alját nem is találtam. De biztos voltam benne. Meg kellett tennem. Meg tettem.

Elrugaszkodtam, beleugrottam a semmibe, minden erőmet összeszedve, a hátrányos, zavaró tényezőket - mint a félelem, kétségbeesés, aggódás - lerázva magamról. Zuhantam egy ideig, majd kiengedtem a Fémedényem* láncait, azzal haladtam fokozatosan lefelé. Lejjebb és lejjebb, eleinte türelmesen, hisz egyszer csak véget ér. Az első jó fél órában, vagy még tovább, csupán a célom felé, a nagy semmibe tekintettem. Aztán, amikor már egyre jobban kezdtem fáradni..
És csak lefelé..
Csak lefelé..
A semmibe..
Az időérzékemet teljesen elvesztve megálltam, fölfelé néztem. A sötétség fölöttem is lebegett, pedig semmi sem gátolta a napfényt, nem tudtam mire véljem ezt. Ahogy lassan már a szikla tetejét sem láttam, alattam pedig továbbra is végtelennek tűnő levegő, homály. Nagyot húztam a kulacsomból. Folytattam az utamat, lefelé, meg nem állva. Le fogok érni, ha addig és élek.
De mikor lesz az?
Vége van egyáltalán valaha ennek?
Haladtam valamit a két órával ezelőtti helyzetemből?
Pontosan emlékszem, egy idő után mennyi kétely fogott el. Elkezdett zavarni, hogy nem látok semmit magam alatt. Úgy éreztem, mintha megőrülnék ettől.
Elkezdtem kételkedni, tényleg lefelé tartok-e.
Lehet, hogy is nincs alja?
Rémképeim lettek. Az emlékezetem azon részei villantak be, amelyekre nem szívesen nézek.
Egy vörös hajú kislány kétségbeesetten dörömböl véres, koszos kezecskéivel, az ugyanígy ápolatlan börtön rácsain.. Már, ameddig a számára hatalmas súlyú bilincsek, amik a kis bokába kapaszkodnak engedik. A szeme már véresre ki van sírva, fáj neki a beszéd is, de ő mégis kiabál, mióta csak ide ért.. Segítség..! Segítség..! Valaki.. Amíg csak kis hangja bírja, amíg csak tudja. De semmi nem történik, senki sem segít rajta.. Ott marad, a lánca súlyát ezentúl évekig el kell viselje.
Ha nincs alja..
..akkor a halál földje felé tartok..
Egy kislány fekszik a földön, könnyes szemeit erősen összeszorítva, alig nyöszörögve, míg egy fiú a bakancsával jókorákat üt rá, ahol csak találja. Dögölj meg! Dögölj meg! - hajtogatja hajthatatlanul. - Te értéktelen söpredék! - majd elmondja a lányt mindennek. Olyan szavakat is használ, melyeket a kis leány életében nem hallott. Olyan kíméletlenségeket beszél, amelyeket örökre megjegyez.
Majd egy újjabb kép.
A kislány torka felé egy kard éle közelít vészesen, a kard gazdája pedig másik kezével a nyakának esik. A lány csak fulladozik halkan, próbál nem mocorogni, hogy a kardtól megmeneküljön, kitágult szemekkel néz a fiúra. - Te az én rabszolgám vagy! - kiáltja közel hajolva a lányhoz - Ezt mindig is tartsd észben! - ordítja. A kard éle kíméletlenül megsebzi a lányt, de ez a fiút nem zavarja, folytatja és folytatja a kínzást, amíg csak minden szép, vér vörössé nem válik körülöttük; és őrült szeme gyönyörűséget talál ebben a látványban körültekintve.
- Ne! Félek! - suttogtam. Hiba volt. Azok a képek is hatalmas hibák voltak. Pont, most, a halál szélén nem ilyen emlékeket akartam látni. Nem, egyáltalán nem.
Mondhatni az utolsó láncszem is elszakadt, elkezdtem csak úgy zuhanni, semmi tartással, beletörődötten, fáradtan, minden bánatomat szabadjára engedve az utolsó pillanatra, de nem sokáig tartott ez, máris visszazártam az érzéseimet a palackba, ahol eddig is szépen megvoltak, a jövőben is meglesznek. Meglepetésemre és örömömre ugyanis a szárazföld fogta fel esésemet. Megcsináltam! Sikerült. Leértem.
Itt vagyok, épen, egészségesen, élek.. És lent vagyok! Most már csak annyit kell tennem, hogy a sötétséget átlátom. Utána szabad az út, indulás. Akármi is van előttem, vagy mögöttem, én most már megyek.
Ilyesmi bátorító szavak járhattak fejemben, amit nem bántam a pillanatnyi bizonytalanságom után.
Mögöttem fal, előttem végtelenül nagy tér. Tovább haladhattam.
Elég a tétovázásból. Nem számít milyen messze.. De rohanok, ahogy tudok.
Valami ilyesmik járhattak az eszemben eszeveszett rohanásom közepette.
Mindenki biztatott, hogy menjek.. Nem hagyhattam sem őket, sem magamat cserben.
Talán semmi sem vár rám, viszont.. Addig futok, amíg meg nem találom, hova is tartozom. Ez az, amire vágyom! Muszáj tudnom.. ki is vagyok valójában?
Yunan-sannal ott találkoztam először, a kis kunyhóban, ami a nagy sötétség közepette egyetlen fény forrásként szolgált. Felajánlotta, hogy elvisz a fanalisziak oldalára.. de onnan már többet nem térhettem volna vissza. Itt gondolkodóba estem. Alibaba-sannak és Aladinnak azt ígértem, meglátogatom a népemet, majd jövök haza.. És itt a mondat utolsó felén van a lényeg. A kettő sajnos nem függ össze, mivel ha megtenném, hogy meglátogatom őket.. többé nem találkozhatnék velük.. Többé nem láthatnám a mosolyukat, nem halhatnám a vicces kijelentéseiket, veszekedéseiket.. És Yunan-san mondott még valami nyugtalanítót, az emberiség sorsával kapcsolatban.
Szerettem volna tudni, hova tartozom. S akkor meg is tudtam. A felszínre, Alibaba-san és sok más barátom mellé tartozom, ott a helyem. Nem szeghetem meg az ígéretemet, miszerint újra találkozunk egyszer..
- Nem. Nekem.. vissza kell térnem. - jelentettem ki Yunan-sannak jó idő elteltével.
- Értem. És mi lenne, ha a segédem lennél? - mosolygott rám azzal a lágy, mindent tudó mosolyával, ugyanis ennek az ég kék szemű, hosszú, szőke hajfonatú férfinak gyanúsan angyali vonásai voltak.
- Hát.. Egy évem van.. - nézegettem a teás csészét, amiből már kiittam a finom, nem is tudom megmondani milyen növényből készült teát. És még ő mondja, hogy elfelejtett főzni?
- Nekem annyi is elég, Morgiana. - Úgy beszélt hozzám, a kezdettől fogva, mintha évek óta ismerne, ami megnyugtatólag hatott, hiszen elérte, hogy kicsit azt higgyem, nem is egy idegennel, hanem egy ismerőssel állok szemben. -  Tudod, munka bőven van itt, sok a növény, locsolni kell, a ház hamar kihűl, fa kell a kandalló befűtéséhez, és még rengeteg más dolog! Amúgy is, olyan jó lenne, ha mesélnél nekem, milyen is most az emberek között az élet! Tudod, elég magányos dolog ebben a kunyhóban leélni évszázadokat. - nézett rám szomorúan. A kék szemei csak úgy csillogtak a bánattól. Nem is mint egy kisfiú, akinek elvették a nyalókáját, hanem mint egy nagyobbacska, akivel közölték, hogy az édesanyja meghalt és fogja fel, többé nem tér vissza. Ő pedig mintha felfogta volna magányos sorsát, de csendben vívódott volna magában.
Így lettem Yunan-san segítője, egyben talán azt is mondhatom, barátja is. Semmiképp nem akartam örökre a másik oldalon rekedni.. De reméltem, hogy így legalább tudok tanulni valamit, - hisz ő egy igazi Magi*! - és esetleg mesél nekem a népemről. Ha valaki, ő biztos tud. Ugyanis mindent hall, ami a völgyben zajlik.

Nem sokkal később, mint egy év.. Visszatérhetem a felszínre. Az a bizonyos dolog, ami Yunan-sant aggasztotta, nem is volt olyan elhanyagolható, mint gondoltam. Szerencsére erről már ottlétem első napjaiban beszéltünk. Nem kíméltem magamat, folyamatosan edzeni akartam, dolgozni, segíteni, bármit, csak erősebb lehessek. Yunan-san pedig akármilyen meleg szívűnek is tűnt, igen is tudott elég kimerítő feladatokat adni, bocsánatkérések közepette, amit én egyáltalán nem bántam, sőt, örültem neki. Minél kíméletlenebbek voltak a kiképzések, minél többet kellett bizonyítanom, minél többször estem össze késő éjjelenként rögtön belépve a szobámba, - amit számomra ajánlott fel vendéglátóm, s valószínűleg igen kényelmes ágy lehetett benne, bár én valamiért mindig a padlón ébredtem, illetve feküdtem - amikor azt hittem, már nem lát.. Annál jobban éreztem a bizalmát. Barátkozni szerettem volna vele, szerintem ő is, csak elég esetlen egy fiú, több száz éves létére.. És én sem vagyok egy könnyen megnyíló ember, így a kapcsolatunk kezdete nehezen indult.. Majd eljutottunk odáig, hogy végre a fémedényemmel, a magoimmal kapcsolatban is kiképzést kaphattam. A legjobbtól tanulhattam, a legjobbat próbáltam teljesíteni. Egy évet egy férfival egy lakásban tölteni, talán félre érthető lehetne ez egy kívülálló szemszögéből.. De természetesen semmi sem történt. Sem én, sem Yunan-san nem úgy tekintettünk egymásra, hanem inkább barátként. Nem mellesleg én annyi férfival találkoztam életemben, hogy sosem úgy, mint lehetséges élettárs tekintettem egy új ismerősre. Csak, hogy ezt leszögezzük.
Amikor újra szemben találtam magam a felszín gyönyöreivel, rá kellett jönnöm, nem minden úgy maradt, ahogy hagytam. Sötét, fekete felhőkkel ellepett villámló, dörgő ég.. Ami már alapjába véve is elég rémisztő, de hozzá még egy fekete gömb is társult, ami mintha a fellegekből nőtt volna ki. Így messziről nem tudtam beazonosítani, Yunan-san pedig időt sem hagyott, hogy kérdezzek, vagy, hogy még jobban felmérjem a helyzetet, azonnal Szindriába kellett mennünk. Ott aztán elmeséltük Szinbád királynak a közelgő veszély súlyosságát, - Addigra már én is megértettem, mi történt. Az, amiről Yunan-san mesélt. Világ vége fenyegette az emberiséget. - és kértük, hogy azonnal induljon felkeresni a Héttenger Szövetsége Fémedény használóit, az udvartartását, s minden olyan ismerősét, akit csak így hirtelenjében össze tud szedni. Magnostadba kell menniük, vagyis mennünk. Ez nem volt játék, itt nem csak egy ország, egy élet függött kockán, itt minden és mindenki, aki csak ezen a földön levegőt vett, élt. El sem hiszem, mennyi erőt kaptam akkoriban ennek tudatára. Fűtött a vágy, hogy megmentsek mindenkit. Hogy végre hasznos lehetek, bemutathatom, mit tanultam az az egy év alatt. Megmenthetek mindenkit. Alig bírtam türtőztetni az erőmet, szerencsére a csata téren nem is kellett ezt tennem. Nyomunkban Szinbad királlyal és sok más Fémedény-használóval, akik ennek a szörnynek, a médiumnak a legyőzésében segítettek. Boldog voltam Alibaba-san és Aladinn-kun láttán, még ebben a helyzetben is. Jó volt legalább a hangjukat újra hallani, Alibaba-sant, pedig, mint szinte minden esetben a "karomban hordozni". Jelen esetben amint megjöttem, a tengerbe készült végkimerültségében és a majdnem összes magoija elfogytával zuhanni, amit nem hagyhattam! Az évek során úgyis elég sokszor kerültünk valahogy.. ilyen fordított pózba, vagy mibe, olyan mindegy egy új alkalom!
Ezután azt hittük, ennyi bőven elég lesz megfékezni azt a lényt, ami vészesen egyre közelebb húzta magához, a földhöz azt az izét, azt a nagy feketeséget az égből.
De nem. Mindegyikünk Legerősebb Mágiáját* felhasználtuk, több mint tizenhat Fémedény-használó erejével küzdöttünk ellene.. De meg sem ártott neki.
Aztán végül, egy olyan dolog vetett véget ennek az egésznek, amire nem számítottunk volna. Részleteket nem tudok, csak annyit, hogy a magnostadti akadémia igazgatója volt a médium* valójában egy rossz ember volt, csupán a fekete rukh* vakította el. Feláldozta magát, így megmentve az emberiséget.
Sok száz ember vesztette életét.. Köztük Seherade-sama is, egy a három teremtő Magi közül.. De új életek, új remények és új boldogságok is vették kezdetét. A világ megmenekült. Ez a mondat felfoghatatlanul boldoggá tett mindenkit, aki csak mindezért küzdött. Ez nem csak egy sakk-meccs volt.. Itt vérrel és erővel küzdöttünk. De, ahogy mondani szokás, elméletileg minden jónak jó a vége. Sosem hittem, most sem hiszek ebben a mondásban, de ez egyszer be vállt. Azt a napot, június első napját a mai napig is nemzeti ünnepként tisztelünk, az elhunytaknak imát mondunk.
Sokan haltak meg.
De egyikük sem hiába. Tetteikre a jövő emlékezni fog, örökké.

_____________________________________________________________________________

*Magi : Ebben a történetben a Földet úgy nevezett Magi-k, varázserővel bíró mágusok teremtették. Ilyen Aladinn-kun, Seherade-sama, Yunan-san és Judal, akit bár most nem ismertünk meg, később nagy jelentősége lesz. Furcsálhatjátok, hogy miért írtam hármat, és soroltam fel négy nevet. Valójában Aladinn-kun Seherade-sama "halála" miatt lesz Magi, véleményem szerint, de ezt titok lengi körül. Judalról.. hát, ő kicsit más mint a többi "jó" Magi. Az ő rukh-ja fekete színű.

*Fémedény; Fémedény-használó : A Fémedények olyanok, mint például az Aladinn című mesében az a lámpa, amiből a dzsinn előbukkant. Nos, itt nem csak egy lámpa lehet, hanem bármilyen tárgy, amit az illető szinte egész életében magával hordott. (értsd.: fülbevaló, gyűrű, nyaklánc, stb.) Fémedényt csak akkor lehet szerezni, ha kiürítenek egy vártornyot, így az azt védelmező dzsinn lesz az övé. A Fémedény-használó ennek a dzsinnek az erejével van felruházva, feltéve ha elég erős és tudja használni.

*magoi : Az emberek energiáját jelenti, az erejüket.

*médium : Jelen esetben az Magnostadti iskola igazgatója, Mogamett-sama. A belőle áradó hatalmas mennyiségű fekete, azaz "rossz" rukh miatt keletkezett az a lény, ami a fekete gömböt próbálta a föld felé húzni, hogy a bolygónkat elpusztítsa, - sikertelenül.

*Legerősebb Mágia : A Fémedény-használóknak van egy úgymond ilyen Joker kártyájuk, ez a Legerősebb Mágia. Mint a nevében benne van, ez a Fémedény-használók dzsinnjük által kapott legerősebb képesség, mágia.

*rukh : A világ körforgását jelképezi. Apró pillangó-szerű valamikként jelennek meg, melyek folyamatosan mozognak, de emberi szemmel nem láthatóak, csupán a Magi-k látják. (kivétel, ha rengetek gyűl össze egy helyre) Az emberek, akik meghaltak, a rukh-ba térnek vissza, a világ nélkülük nem tudna létezni. Sajnos, mint ahogy "jó" rukh van, úgy az emberek gonoszsága, kíméletlensége, önzősége, egyéb más rossz tulajdonsága (Hisz sorolhatnánk órákig is, még a mai időkre vonatkozóan is!) miatt "rossz" rukh is keletkezett, ami már nem tud megjavulni és az ilyen világvégéhez hasonló történésekhez vezethet, ha még több lesz belőlük.

1.fejezet

1.

A piacon megtörtént sorsdöntő találkozás után magamat is meglepve, de megpróbáltam megszökni. Elkaptak. Tudtam, hogy el fognak, ezért nem is ellenkeztem. A hajamnál fogva a Parancsnok elé ráncigáltak. A tekintete gyilkos volt. Egy őrült gyilkos, aki áldozatát képes lenne élve felboncolni, nézve amint az kínlódik a halál sarkán, talán még a képébe is nyomná a belső szerveit. Elmebeteg vigyor. Mindig is az volt. Ha lehetséges ilyen, milliószor megbántam a menekülési tervemet. Az ilyenekkel nem szabadna játszani. Főleg, most, amikor ilyen nyilvánvalóan tervez valamit.
- Tsh-Tsh! Morgiana! - cicceget fejét rázva, lesajnáló hangnemmel. Összerezzentem, mélyen leszegtem a tekintetem, de érzékeltem, hallottam közeledését. - Szabad ilyet? - fogta arcomat ujjai közé. A szemébe néztem. Megragadta a tekintetemet is, nem engedte, hogy más merre nézzek, csakis a szemébe. Nem akarom leírni, mi mindent láttam benne. - Mindegy is.. mesélj csak nekem! - Elengedett, felállt guggoló pózából, a tágas és kristálytiszta ablak felé lépkedve -  Mindent tudni akarok. - Háttal állva beszélt hozzám, az ablakon keresztül már csak a célja lebeghetett a szeme előtt, amit később meg is tudtam.
Azon a napon minden megváltozott. Délben még az ő rabszolgája voltam.. s mire egy Amon vártornyát, - ez a mi városunké, tíz éve először jött ki onnan élve ember, -  a szőke és a kis fiú kiürítette.. már szabad voltam, a magam ura. És már nem kaphattak el. Nem volt, ki üldözzön.
Hála egy embernek, akit szinte nem is ismertem, s ő sem engem. Talán az az egy tény kötött össze bennünket, a rabszolga élet ténye. Nagy, óriás és izmos termetű ember volt, kinek kezén a Parancsnok utasítására ki tudja hány-, talán ártatlan ember vére is szárad. És aki mikor alig voltam öt-hat éves, velem együtt egy ketrecben, börtönben zötykölődött nyomorúságos helyzetben a Parancsnok birodalma felé.
Ha akkor, abban a pillanatban még mindig engedelmeskedett volna annak az embernek a szavára.. Nem tudom mi történt volna..nem is érdekel. Ő olyat mondott, amit egy életre megjegyeztem. Főképpen, hogy eddig senki sem hallotta beszélni. A megmentőm, felszabadítóm lett.
Túl sok embert öltem meg ennek az őrültnek parancsára. De veled más a helyzet. Te még vissza térhetsz. Térj vissza a szülőföldedre, Morgiana. Ez az utolsó kívánságom.
Hatalmas, embergyilkos kardjával elvágta a láncaimat. Ennyit tett értem, viszont annak a pár másodpercnek örök hálát szolgáltatok. Csak ezután kaptam észbe és távoztam Aladinn-kunnal, - a kis fiúval - és Alibaba-sannal, mint később neveiket megtudtam.
Így történt, hogy a városon kívül találtam magam.
Azóta.. megannyi megpróbáltatáson, kalandon vettem részt. Alibaba-san, Aladinn-kun és én barátok lettünk. Barátok. Megtudtam, mit rejt ez a szó jelentése. Hála nekik.
Annyi mindent köszönhettem, köszönhetek másoknak.. így próbáltam én is erősebb és erősebb lenni, hogy megvédhessem azokat, kik rajtam segítettek. Az eddigi magányban töltött éveimet felváltotta a nevetés, az aggódás, az öröm könnyek.. a mosolygás. Sok új dolgot tanultam, fokozatosan elkezdett beférkőzni a boldogság a mindennapjaimban.
De a szívem mélyén még mindig megmaradtak azok az embertelen emlékek.. amiket a Parancsnok uralma alatt kellett elviselnem. Ilyenkor mindig Goltesz-re gondoltam, és arra, ami a célom; visszatérni a szülőföldemre. Nem lehetek én az egyedüli fanalisi, muszáj, hogy rajtam kívül is éljenek mások a népemből!
A kalandjaim során, - hol egyedül, hol régi, hol új ismerősökkel együtt - öltem már óriási tigriseket, harcoltam már a halállal, könnyeztem már egy másik, parányi kislány lelkének szabadságáért.. de nem csak könnyeztem, hanem harcoltam. Harcoltam, erősítettem magamat. Nem fogadtam el, ha fájt.
Inkább elhitettem, hogy nem fáj.
Így edzettem magam. Mindenkit meg akartam menteni, segíteni, védeni a gyengéket, tehetetleneket.
És legfőképp a barátaimat. Alibaba-kun és Aladinn rengetek vicces, mókás, néha kicsit túlon-túl bizarr, de mindig vidám emléket adott nekem.
Annyi idő nincs a világon, amennyi alatt felsorolhatnám, mi mindent köszönhetek nekik és még sok más kedves, barátságos embernek. Kimondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak, amiért ennyi jó emberrel engedett megismerkedni.
És amikor elváltunk.. azt hittem, többé nem láthatjuk egymást. De úgy tűnik, a sors valamicske bocsánatkérésképpen, vagy mi, de eléggé kedvez. Újra találkoztunk, s ezúttal új társsal még egy vártornyot kiürítettünk. Hakuryuu-sanról.. Első ránézésre nem tudtam mit gondolni. Így amikor később hirtelen mozdulattal magához húzott, forró csókot nyomva ajkaimra.. sehova sem tudtam tenni meglepődésemet. Számomra az a szó, hogy szerelem, nem volt ismert. Legalábbis, hallottam róla, de úgy véltem, érezni sosem éreztem. Amikor megkérte a kezemet, csak döbbenten néztem rá. Hosszú ideig, miután már el is ment, nem bírtam mozdulni, sem pislogni. Kővé dermedtem. Ez a fiú.. szerelmet vallott nekem. Én pedig.. szótlanul hagytam, hogy elsétáljon. Pedig pontosan tudom, mit érezhetett. Bár úri fiú, de a múltja csaknem felér a szolga múltam súlyával. Elmesélte nekem. Nem tudtam miért pont nekem.. Hát ezért. Mert bízott bennem. Mert szeretett.
Legszívesebben utána futottam volna, de amikor végre valahára megmozdultam, először a kezem rándult, egyenesen az ajkaimhoz. Még mindig éreztem azt a bizsergető érzést, amit maga után hagyott. Életem első csókja volt. De nem utolsó búcsúja.

Prológus

0.

A nevem Morgiana és a Sötét Kontinensről jöttem, vagyis onnét raboltak el és adtak rabszolgának. A népem testfelépítése erős, izmos. Kitűnő szaglásom és gyors, erős lábaim vannak, ezért gazdag urak vettek meg annó rabszolgának.
Elszökhettem volna. Öt éves voltam, amikor elraboltak, de már tisztában voltam a szabadság fogalmával, s a ketrecekbe zárva több sorstársammal együtt, nyomorult életkörülmények között utazva.. vágytam rá. Ki akartam szabadulni innen. Foggal, körömmel és a lábammal próbálkoztam. De akkoriban kicsi voltam, nem túl gyors, könnyű préda akár egy gyors ember, vagy egy lovas számára, azonnal elkaptak. Ahányszor elszöktem, mindannyiszor kegyetlenül megbüntettek, fokozatosan egyre durvábban, mondva; "legalább megtanulom mik is itt a szabályok". Az első utamat a rabszolga piacra sosem felejtem el. Akkor kaptam meg a fizikai sérüléseim többségét.
Miután megvettek-, egy úri család, Chiisan város parancsnokának famíliája adott rám a legtöbbet -
egy nagyobb ketrecbe tettek, dobtak minket, ahol nem voltunk olyan sokan, így teret engedett egy kis mozgásnak, ami újra felidézte nekem a szabadság ízét. Volt ott egy-két anyuka, kik gyermeküket védték, egy óriási és izmos, de szelíd tekintetű ember, meg pár férfi, akik elég jó fizikai passzban maradtak, még a hosszú és gyötrelmes idevezető út után is.. és persze jó pár nagy mutogatni valóval rendelkező, gyönyörű hölgyemény, akikre valószínűleg méltatlan és megalázó sors várt.
Mielőtt még elindultunk volna, Chiisan akkor parancsnoka mosolyogva odajött a ketrechez egy kis, talán velem egy idős fiúcska kezét fogva. Ránk mutatott, fürkészve nézte a kisfia arcát és megkérdezte :
- Melyiket szeretnéd? Ha akarod, az összest megkaphatod!
A fiú fekete hajú volt, díszes ruhájú és komor, fekete szemű tekintete volt. Végig nézett rajtunk, ugyanolyan lealacsonyítóan, mint ahogyan az apja beszélt rólunk. Legalábbis mintha közönséges állatok lettünk volna.
Legszívesebben jól a képébe üvöltöttem volna, felpofoztam, ütöttem, karmoltam volna, ha lett volna erőm. De már nem volt. Csak egy rongybaba voltam a ketrec sarkában, egy apró, sebekkel teli piszkos rongybaba. Rám nézett. Mivel én is őt néztem, találkozott a tekintetünk. - Azt szeretném, papus, a vörös hajút! - mutatott rám mutatóujjával. - És hadd jöjjön velem! Nem akarom, hogy netán elpusztuljon a haza vezető úton! - nézett fel könyörgő, édes arcot vágva. A "papus" persze rögtön beleegyezett, kisfia minden szavát lesve és kivonszoltatott. Nem szeretné, hogy netán elpusztuljak. Így mondta, szóról szóra.
Hosszú időkig akkor álltam lábra másodszor, akkor kellett szembesülnöm lábamat nyomó bilincsek zörgésével másodszor.
Így kerültem hát ahhoz a kisfiúhoz, akinél fizikai fenyítések mellett mást is szereztem, de egyáltalán nem jóra gondolok. Eleinte úgy tűnt, barátnak kellek neki. Csendben engedelmeskedtem, mert még a hangom nem tért vissza, nem is akaródzott. Sosem mosolyogtam, pedig ő minden mókába belerángatott. Teljesen úgy kezelt, mint egy kiskutyát. Etetett, itatott, játszott velem és elszállásolt. Viszont ő nem lenne túl jó kutya tartó. Akaratos, követelődző, szinte kibírhatatlan gyerek volt, aki mindent a sajátjának akart tudni, mindenhol nyerni akart és nem tűrte el, ha valami nem úgy történik, ahogy azt ő elképzeli.
Egy rossz tett, egy próba a szabadság megközelítése lévett.. Végzetes hibának számított. Újra és újra próbálkoztam, minden alkalomadtán, ő pedig újra és újra megbüntetett. Lelkileg. Szellemileg. Beszélt hozzám. Kínzott. - Maga végezte el mindezt rajtam. Nem volt esélyem tiltakozni. Itt szereztem a belső sérüléseket, amelyek elnyomták a szívemben a szabadság utáni sóvárgást, mint a lenyugvó nap fényét a sötét, de csillagos éj. Mentálisan környékezett meg, kiirtotta a szabadság, a menekülés, a szeretet érzését, helyébe a szabályok betartását, engedelmességet, hosszú távú hűséget ültetett. Elérte a célját, miszerint kénye-kedvére mozgathatja az ő bábúját. Engedelmeskedtem neki. Nem tehettem mást.
A láncok egész végig ott csüngtek a lábamon, napról napra lépésről lépésre emlékeztetve zörgésükkel arra, hogy én rabszolga vagyok-, meg ne próbáljak másra gondolni. Így hát, nem is tettem.
Sok-sok évig ment ez. Addigra már vakon hallgattam a parancsszóra, készségesen ugrottam, végre hajtottam amit rám bíztak.
A sorsdöntő pillanat talán akkor volt, mikor egy nap kiküldtek a piacra ebédre való gyümölcsért. Almát kellett vegyek, egy jókora kosárral. A nők közül csak én voltam elég erős, hogy elbírjam.
Haza felé tartottam a rakománnyal, kicsit elkalandoztak a gondolataim. Hajlamos voltam ilyesmire, ha nem "otthon" voltam a Parancsnok mellett, ki sugározta az erőszakot, - minden egyes alkalommal, mikor szemébe néztem véletlenül, felidézte azokat a dolgokat, amiket velem művelt. És amiket akar, ha újjabb rossz lépést merészelek tenni.
Megengedtem magamnak, hogy a homályos, mégis édes érzéseket felidéző hazámra, a Sötét Kontinensre gondoljak. Az ott élő, talán családomra, vagy népemre. Nincsenek emlékeim a szüleimről, vagy több hozzám hasonló fanalisiről.. Itt ebben a városban még egyel sem találkoztam.
Ha emberek közé mentem, akár a piacra, vagy akár egy megbeszélésre a parancsnokot követve, mindig iszonyúan szégyelltem magam. Lenéztek a láncom miatt, ezért igyekeztem azokat elrejteni, hangtalanul lépdelni velük. Láthatatlanul elvegyülni, ez volt a célom.
Az elmerengésem, vagy a hangtalan lépésekre figyelésem miatt-, nem tudom a kettő közül melyik - de összeütköztem egy fiatal férfival, így elejtve a kosaramat és az egyensúlyomat is.
Bilincseim a bokámon most jól láthatóan csillogtak a nap fényében. Az almákat elnézve, melyek most a poros földön hevertek, grimaszoltam egyet a férfira, ki nekem jött. Különös, világos barna, majdnem szőkének mondható hajszíne volt, ami nagyon kitűnt az itteni fekete- és barna hajak között. Szokásos ruházata, mely egy bő, fehér nadrágból, egy övvel karcsúsított fakó, ezer évesnek tűnő rövid ujjúból és hozzá egy nagyon hosszú, bokájáig érő vékony fehér kabátból állt, amit könyökéig feltűrt. Mindkét fülében arany fülbevaló, övében zsebkés, nyakán pedig egy piros kötél volt talán egyedi benne. - E-elnézést! - dadogta zavartan.
Ekkor vettem észre a társát, aki egy derékig érő fekete hajfonatú fehér turbános kisfiú volt, kék mellénykével és bő, fehér nadrággal. Nyakában egy furulya lógott.
- Várjon, segí.. - nyúlt volna a szőke egy almáért, de én gyorsabb voltam. Mindet felkapkodtam és már állt is a fejemen a nagy kosár.
Biccentettem, majd lejjebb húzogattam a szakadtas és régi ruhácskámat, hogy a láncaimat leplezzem. Az árú nem szenvedett túl nagy kárt, csak kicsit koszos lett.
Tovább szándékoztam menni, bár nehezen nyertem vissza az egyensúlyom a bilincsek miatt. A kisfiú kék szemei a bilincseimet vizsgálgatták még akkor is, amikor már messzebb jártam. Valamit sutyorogtak a szőkével, és hirtelen utánam szaladt.
- Kisasszony, nehéz lehet így járnia.. - vette le a nyakából a furulyát és valamilyen módon tüzet, vagy nem tudom mit idézett belőle, amivel egyszerűen széttörte a láncokat. Mindenki meglepetten nézett. A szőkeség is, a körülöttünk lézengő emberek is, és én is.
Az emberek sugdolóztak, mutogattak a fiúra, én pedig csillogó szemekkel bámultam hol a széttört láncokra, hol a fiú kezében lévő hangszerre. Szabad vagyok. Elfuthatnék. szélsebesen elfuthatnék, nem gátolnak a bilincsek többé. - Tessék, Onee-chan! ( = Nővérkém) Most már nem kell szégyellned és könnyebben járhatsz! - mosolygott rám a kisfiú. A szőke ekkor észbe kapott és tágra nyílt szemekkel a fiú mellett termett.
- Mit képzelsz?! - fogta meg a vállait - Baj van.. - nézett körbe aggódóan. Egyre nagyobb lett a tömeg körülöttünk és várhatóan előbb-utóbb a katonákat is ide vonzza ez.
- Mégis miért? - pislogott nagyokat a fiú. Mint aki semmit nem ért. Talán így is van?
- M-mert.. - Elhallgatott. A szemembe nézett, mely még mindig csillogott a boldogságtól és a meglepődöttségtől. Tudtam, mit akart mondani. Azt is, hogy miért nem mondta ki előttem.
A földön egy óriási árnyék vetült az almákra. Felnéztem az árnyék gazdájára és elszörnyülködtem. Budel-sama, a kövér felügyelő, ki kegyetlenségéről hírhedt. Ezt a saját bőrömön is megtapasztalhattam.
- Nem szép dolog ellopni egy rabszolgát. - szólalt meg fenn-héjas hangján - Megcsonkítanak.. talán halál is vár reád. - lépett a szőke felé - És akkor ki fogja visszafizetni a tartozásodat?!
- M-miről beszél, nagyuram? - Egy másik hangját vette elő, valami megalázkodó, hízelgő hangot. - Mi csak két átlagos srác vagyunk.. hogy is törhetnénk el egy bilincset?
- Persze-persze. - hagyta rá, de egyáltalán nem hitt a szőke szavában. - Viszont.. - rám nézett, közelített felém, én pedig még mindig csak ültem a földön és nem tettem semmit. Nem szaladtam el, nem használtam ki a szabadság felé vezető út kapujának kinyílását. Féltem. Féltem a büntetéstől, ha netán a Parancsnok elkapna. - A rabszolgámmá teszlek! Mint ezt, ni! - markolta meg a hajamat és úgy emelt fel, mint a nyulakat a fülüknél. Fájt, de egy hangot sem adtam ki. Ledobott a földre. - Nehéz ám a rabszolga élet! Ha úgy tetszik ezt teszem.. - rúgott belém - Vagy ezt. - még egy rúgás. - Meg se mukkanhatsz! - végül leköpött.
Nem láttam a szőke arckifejezését, mert akkor már összeszorított szemekkel vártam a további sorsomat lent, a porban. A kisfiú szólt először.
- Hagyja ezt abba, bácsi.
- Hogy merészeled.. Mit mondtál kölyök?! - kiáltott fel a dagadt - Azt akarod, hogy hívjam az őröket?
- Mindent, csak azt ne, Budel-sama! - könyörgött a megalázkodó hangján a szőke fiú. De késő volt, már a kések hangját hallottam.
- Akár meg is ölhetnélek most azonnal titeket! - kiáltott.
A fiú belefújt furulyájába én pedig felkönyököltem, épp elkaptam, amint egy, vagyis két hatalmas kék kéz jön elő a nyílásán. Minden itt lévő szeme kitágult és úgy is maradt.















A következő események olyan gyorsak voltak, hogy nem is láttam, mi történik. A testőrök már a földön voltak és a kéz Budel-sama felé lendült, majd alig pár milliméterre a feje fölött hatalmasat tapsolt,- még a föld is belezendült. Mikor abbamaradt a szél, a dagadék főúr mint a nádszál elájult félelmében.
Továbbra is meglepetten néztem a kezeket, mint mindenki más. Varázslat. Mágia.
A kis fiú elvette a száját a furulyától és mosolyogva pacsit adott a nagy kéz egyik ujjának. A kezeket felém fordulva elöntötte a pír, gyorsan visszahúzódott inkább a helyére.
- Mint mindig, most is szégyenlős vagy, Uugo-kun!
A tömeg, mindenki a fiút és a furulyáját nézte csodálkozva, hatalmas meglepődéssel. Sajnos e nagy tömeg ide csődítette az őröket is. - Mi folyik ott? - kiáltoztak, utat törve az embereken át.
- Meneküljünk! - ragadta meg a szőke a kisfiú mellényét. Elszaladtak, elvegyültek a tömegben. Jó két másodpercig utánuk néztem, majd felszökkentem és elfutottam. Nem tudtam, hova, vagy miért.. Csak rohantam, élveztem azt, hogy nem kell oly bénán járnom továbbra is.
Itt kezdődött el minden. Ettől a pillanattól.. jelentéktelen kis életem változása lavinaként megindult.